Gondolatok az osztályzás jelenéről és jövőjéről
Tanítani a legnagyszerűbb dolgok közé tartozik. Gyermekeink a legnagyobb kincsünk és közös jövőnk is. Ha valaki tanítóként őket formálja, az megtisztelő és kiemelt feladat. Én nem voltam ilyen szerepben, de tanulóként eltöltöttem két évtizedet a rendszerben és most apaként újra élem ezt a gyermekeim kalandjai által.
Az osztályzás mindig izgalmas volt. Jól emlékszem, milyen sokszor volt téma, hogy csak egy pont kellett volna a jobb jegyhez. És akkor az átlag már felfele kerekedne és még a nap is szebben sütne. Mennyi reklamálás is volt emiatt a tanároknál, főleg már gimiben. Ezt átgondolva arra jutottam, hogy ha én tanár lennék, biztos nem állnék meg a jegyek beírásánál. A jegyek helyett – illetve mellett – mindig a pontszámokat rögzíteném. Így csak egyszer, év végén lenne kerekítés a záró osztályzatra, nem pedig minden egyes alkalommal. Mert év végén a kerekítés kerekítése (átlagolása) történik és bizony az egy egész jegyet számíthat. Ezen kívül a pontok rögzítése azért is reálisabb lehetne, mert így a súlyozás is tökéletes, hiszen ha egy dolgozat 10 pontos, egy másik pedig 25, a témazáró pedig 100, akkor ennek átlagolásával pontos arányok jelennének meg az osztályzásban (a hüvelykujj szabály helyett, hogy egy témazáró piros jegy és háromszor számít).
Ez egész okosnak tűnt, de rá kellett jönnöm, hogy ennél még összetettebb a kérdés. Ugyanis ez a módszer sem veszi figyelembe, hogy a gyerek tudása egy adott témában fejlődik. Ha írok egy dolgozatot 0 pontosra, majd megtanulom azt és hibátlanul tudom, akkor a 0 pontos dolgozatom jelentősen rontja az összképet. A klasszikus példa, amikor szerzek egy 1-est, majd felmondom 5-ösre és az átlagom így 3-as. Holott már semmi jelentősége nincs, hogy én milyen ütemezésben tanultam meg a tárgyat, ha most tudom. Legfeljebb a szorgalmam elégtelen, de a tudásom jeles! Ezért hiába finomítom az átlagszámítás módszertanát:
a múlt átlagolása nem ad pontos képet a jelenről.
Tehát ha adott pillanatban – például év végén – a tanuló tudása jeles, akkor jelesre értékelem, a többit már meghaladta az élet. Feltéve, hogy az osztályzás célja a tudásszint értékelése. De mi más lenne?
De miért is írok erről?
Ma este, lefekvés előtt is ez volt a téma nálunk. A kislányom mondta, hogy csak egy pont kellett volna a matek ötöshöz. Nem olyan rég pedig azért nem tudott elaludni, mert azon izgult, hogy kislabda dobásra 3-ast fog kapni, mert nem tud sem jobban, sem nagyobbat dobni. És a 3-as rossz jegy és ő nem akar rossz tanuló lenni! Azért írok erről, mert az osztályzatnak láthatóan fontos szerepe van az életünkben; a gyerekek, a szülők, de még a tanárok megélésében is.
Az osztályzat csak egy „helyzetjelentés”, nem ítélet
A jegy csak egy indikátor, egy segítő jelzés, ami visszajelzést ad az épp aktuális tudásszintről. Mint minden eszköznek, ennek is az a dolga, hogy szolgáljon. A tanulót szolgálja, segítsen neki. Ennek szellemében kell a tanítónak a jegyet osztania, a szülőnek értékelnie és a diáknak tovább lépnie. Semmi több nincs ebben, nem szabad hagyni, hogy az eszközök önálló életre keljenek és öncélúvá váljanak. Mit számít ma már nekem, hogy általános iskolában 4-es vagy 5-ös voltam matekból?! Az számít, hogy tudok-e számolni, de az osztályzatra senki nem is emlékszik… Ugyanakkor az, hogy én anno milyen érzéseket társítottam az osztályzathoz, hova pozícionáltam magam, mennyire tartottam magam jónak vagy értékesnek… nos ebből a személyiségfejlődési szempontból nagyon is számított és számít ma is. Ezért is fontos, hogy gyerek, szülő és tanító egyaránt az eredeti célt szem előtt tartva nézzen az osztályzatokra. És egy ilyen támogató közegben a gyerek is azt érezheti, hogy az osztályzat eszköze azért van, hogy őt segítse. Nem tudom hány gyerek néz úgy egy dolgozatra, hogy „de jó, kiderül legalább, hogy mit tudok” és írja meg a felmérést jóleső izgatottsággal? Tudva, hogy akár mi lesz is az eredmény, annak segítségével ő utána még többet tudhat majd. A dolgozat kifejezés helyett ezért is szeretem jobban a felmérő elnevezést, mert ebben pontosan benne van, hogy miért csináljuk.
Valószínűleg kevesen… Pedig ez a szemlélet egyik feltétele lesz annak, hogy a gyerek szeressen iskolába menni. A fiam most kezdte az iskolát és pár hónap után kijelentette, hogy ő utál tanulni. Amikor átbeszéltük megértette, hogy ő nagyon is szeret tanulni és nem is tud nem-tanulni a nap minden percében, iskolában vagy játszótéren. Csak a tanulás módja, módszertana nem mindig a legjobb és azt nem szeretjük. Ez is megérne egy külön elmélkedést, de visszatérve az osztályzásra: azt gondolom, hogy pozitív hatású, ha kevésbé statikusan nézünk a jegyekre. Mint minden szemléleti kérdés, ez is messzebbre mutat és természetesen egy fontos minősítő rendszert nem olyan könnyű holnaptól kevésbé sablonosan kezelni. De érdemes elkezdeni fokozatosan és látszik majd, hogy nem is megoldhatatlan: ha elkezdjük az osztályzatot lazábban, de ami mögötte van azt viszont hangsúlyosabban kezelni, akkor a cél és az eszköz újra a helyére kerül. Azt vesszük észre, hogy
- a dolgok gördülékenyebben mennek: a tanárok, diákok és szülők kevésbé feszülnek az osztályzatokon, a gyerekek szívesebben tanulnak
- Fentiek miatt a tanulási eredmények jobbak és tartósabbak
További bejegyzések elérhetők a szerzőtől: Papfalvi Gábor
