Csak egy ponttal maradtam le az ötösről!

Tanítani a legnagyszerűbb dolgok közé tartozik. Gyermekeink a legnagyobb kincsünk és közös jövőnk is. Ha valaki tanítóként őket formálja, az megtisztelő feladat. Én még nem voltam ebben a szerepben, de tanulóként eltöltöttem pár évet a rendszerben és apaként újra élem ezt a gyermekeim kalandjai által.

Az osztályzás mindig izgalmas volt. Jól emlékszem, milyen sokszor volt téma, hogy csak egy pont kellett volna a jobb jegyhez. És akkor az átlag már felfele kerekedne és még a nap is szebben sütne. És mennyi reklamálás is volt emiatt a tanároknál, főleg már gimiben. Ezt átgondolva arra jutottam, hogy ha én tanár lennék, biztos nem állnék meg a jegyek beírásánál. A jegyek helyett (mellett) mindig a pontszámokat rögzíteném.  Így csak egyszer, év végén lenne kerekítés a záró osztályzatra, nem pedig minden egyes alkalommal. Mert év végén a kerekítés kerekítése (átlagolása) történik és bizony az egy egész jegyet számíthat. A pontok rögzítése azért is reálisabb lehetne, mert így a súlyozás is tökéletes, hiszen ha egy dolgozat 10 pontos, egy másik pedig 25, a témazáró pedig 100, akkor ennek átlagolásával pontos arányok jelennének meg az osztályzásban (a hüvelykujj szabály helyett, hogy egy témazáró piros jegy és háromszor számít).

Ez egész okosnak tűnt, de rá kellett jönnöm, hogy ennél összetettebb a kérdés. Ugyanis ez a módszer sem veszi figyelembe, hogy a gyerek tudása egy adott témában fejlődik. Ha írok egy dolgozatot 0 pontosra, majd megtanulom azt és hibátlanul tudom, akkor a 0 pontos dolgozatom jelentősen rontja az összképet. A klasszikus példa, amikor szerzek egy 1-est, majd felmondom 5-ösre és az átlagom így 3-as. Holott már semmi jelentősége nincs, hogy én milyen ütemezésben tanultam meg a tárgyat, ha tudom. Legfeljebb a szorgalmam elégtelen, de a tudásom jeles! Ezért hiába finomítom az átlagszámítás módszertanát, a múlt átlagolása nem ad pontos képet a mostról. Pedig, ahogy más területen is az életünkben, ebben az esetben is a MOST számít. Ha adott pillanatban – például év végén – a tanuló tudása jeles, akkor jelesre értékelem, a többit már meghaladta az élet. Feltéve, hogy az osztályzás célja a tudásszint értékelése.  De mi más lenne? (ez megérne egy külön írást!)

De miért is írok erről?

Ma este, lefekvés előtt is ez volt a téma nálunk. A kislányom mondta, hogy csak egy pont kellett volna a matek ötöshöz. Nem olyan rég pedig azért nem tudott elaludni, mert azon izgult, hogy kislabda dobásra 3-ast fog kapni, mert nem tud sem jobban, sem nagyobbat dobni. És a 3-as rossz jegy és ő nem akar rossz tanuló lenni! Azért írok erről, mert az osztályzatnak láthatóan fontos szerepe van az életünkben; a gyerekek, a szülők, de talán még a tanárok megélésében is.

Az osztályzat csak egy „helyzetjelentés”, nem ítélet

A jegy csak egy indikátor, egy segítő jelzés, ami visszajelzést ad az épp aktuális tudásszintről.  Mint minden eszköznek, ennek is az a dolga, hogy szolgáljon. A tanulót szolgálja, segítsen neki. Ennek szellemében kell a tanítónak a jegyet osztania, a szülőnek értékelnie és a diáknak tovább lépnie. Semmi több nincs ebben, nem szabad hagyni, hogy az eszközök önálló életre keljenek és öncélúvá váljanak. Mit számít ma már nekem, hogy általános iskolában 4-es vagy 5-ös voltam matekból?! Az számít, hogy tudok-e számolni, de az osztályzatra senki nem is emlékszik… Ugyanakkor az, hogy én anno milyen érzéseket társítottam az osztályzathoz, hova pozícionáltam magam, mennyire tartottam magam jónak vagy értékesnek… nos ebből a személyiségfejlődési szempontból nagyon is számított és számít ma is. Ezért is fontos, hogy gyerek, szülő és tanító egyaránt az eredeti célt szem előtt tartva nézzen az osztályzatokra. És egy ilyen támogató közegben a gyerek is azt érezheti, hogy az osztályzat eszköze azért van, hogy őt segítse. Nem tudom hány gyerek néz úgy egy dolgozatra, hogy „de jó, kiderül legalább, hogy mit tudok” és írja meg a felmérést jóleső izgatottsággal? Tudva, hogy akár mi lesz is az eredmény, annak segítségével ő utána még többet tudhat majd.

Valószínűleg kevesen… Pedig ez a szemlélet egyik feltétele lesz annak, hogy a gyerek szeressen iskolába menni. A fiam most kezdte az iskolát és pár hónap után kijelentette, hogy ő utál tanulni. Amikor átbeszéltük megértette, hogy ő nagyon is szeret tanulni és nem is tud nem-tanulni a nap minden percében, iskolában vagy játszótéren. Csak a tanulás módja, módszertana nem mindig a legjobb és azt nem szeretjük. Ez is megérne egy külön elmélkedést, de visszatérve az osztályzásra: azt gondolom, hogy pozitív hatású, ha kevésbé statikusan nézünk a jegyekre. Mint minden szemléleti kérdés, ez is messzebbre mutat és természetesen tudom: egy félelem-vezérelt társadalomban egy fontos minősítő rendszert kevésbé sablonosan kezelni nem lesz magától értetődő. De nem is megoldhatatlan és ha elkezdjük az osztályzatot lazábban, de ami mögötte van azt viszont hangsúlyosabban kezelni, akkor azt vesszük észre, hogy a dolgok gördülékenyebben mennek, miközben mi könnyedebbek leszünk. Ami pedig szemléletrendszerünk beágyazottságát illeti – vagyis, hogy egy-egy részterületről (például osztályzásról) alkotott nézeteink egy nagyobb, elválaszthatatlan egész részét képezik – nos, az legalább akkora előny, mint amekkora kihívás. Ugyanis ha az osztályzás részterületén felszabadul picit gyerek, szülő és tanár, akkor az más területen is éreztetheti pozitív hatását!

Folyt. köv.