Egyik nap a testi-lelki jó barátnőmmel szokás szerint az életünk – épp – legfontosabb történéseit boncolgattuk. Azt ecseteltem, hogy mennyire lecserélődtek az emberek körülöttem, hogyan változtak meg az emberi kapcsolataim. Előkerültek a rég – esetlegesen közös – barátok, exek, „Hufnágel Pistik”, azok az emberek, akiket értékesnek tartottunk és nem szeretünk volna, ha megszakad a kapcsolat. Aztán mégis így lett.
Na itt kezdődött egy érdekes beszélgetés arról, hogyan változtunk az elmúlt években. Csüggedten meséltem, hogy elég fájdalmas volt megélnem az elmúlt években, hogy barátságok koptak el, vagy értékes embereket elsodort az élet mellőlem, és amikor vagy véletlen vagy tudatosan újra összefutottunk, finoman szólva sem éreztem azt a gyermeki lelkesedést, amit belőlem a találkozás kiváltott. Nyilván magamra vettem, és rögtön keresni kezdtem a hibákat önmagamban, miért nem vagyok elég értékes a régmúltam szellemeinek, amit nem voltam rest megosztani. Ekkor mondott egy mondatot barátnőm, ami szöget ütött a fejembe: ők a régi Nellit szerették, de te már nem az vagy.
Mit ne mondjak, szó nélkül maradtam. Innen indult annak analizálása, mi miatt és mennyire alakultunk és mi ezt mennyire látjuk magunkon, mi hiányzik. Annak örültünk, hogy azok a kislányok, akiknek megismertük egymást még megvan; és reméljük, hogy nem is fog elveszni abban a problémafolyamban, amiben mindketten ülünk a saját életünkben.
Sajnos nem sikerült befejezni a beszélgetést, de a gondolatmenet a fejembe ragadt. Hogyan látom saját magam, mennyire változtatott meg az életem. Azt kellett kimondanom, hogy nem találom magam, elvesztem a saját életemben.
Pár napig hagytam pihenni ezt a gondolatot, mert valahogy nem sikerült haladnom vele. Aztán rájöttem, hogy rossz helyen kerestem a választ, mert a kérdést is rosszul értelmeztem. Ez a mondat is egy jel volt, egy üzenet, az irány viszont a múltam, nem a jelenem. A múlt árnyait, amiket még cipelek a hátamon koloncként, azokat kell mérlegre tennem, hasznomra vannak-e még, vagy csak a félelmeim tartják rajtam béklyóként. És a fent említett emberek – címkétől függetlenül – ezt reprezentálják. Az ember ragaszkodik egy elképzeléshez, amit az életéről szőtt, egy ábrándhoz, egy utóipához, ami talán sosem volt hivatott életre kelni. Lehet ez csak szimplán menekülés a valóságból, hiánypótlás, vagy unaloműzés végett.
Sok dolog képlékeny az életemben jelenleg és megint azon kapom magam, hogy görcsösen és türelmetlenül akarom megoldani az életemet, pedig a válasz rám talált magától a gyerek altatása közben. Pontosabban egy orra koppintás😊
- Egyrészt, hogy ha előre akarok haladni, most igenis visszafelé kell néznem, hogy ki tudjam lelkem kis eldugott zugait takarítani, leszedni a szakadt pókhálókat, kidobni az ott felejtett csontvázakat: Mindenekelőtt meg kell vizsgálni, tényleg teher már csak az ittlétük, vagy még dolgom van velük. Itt azokra a hiedelmekre, viselkedési mintákra gondolok, amik szinte automatikus skript-ként futnak az agyunkban bizonyos helyzetekben. Egy példa: biztos vagyok benne, hogy szinte mindenkinél előfordult, villámként csapott a felismerés bele, hogy az anyja/apja válaszolt helyette, és szörnyülködött el magán, mert megfogadta, hogy „Na, aztán én soha nem leszek ilyen”. De ezek a minták erősek, és sok munka tudatosan észrevenni, mi az a reakció, ami én vagy, és mi az, ami hozott anyag.
- Ennek folyománya az, hogy megnézem, milyen kapcsolatok, amik tényleg értékesek, fontosan nekem; és mi az, amit lelkem mélyén érzek, hogy nem kell, „csak” ezek a beidegződések hajtanak (az úgynevezett parancsok, hogy „engem mindenkinek szeretnie kell” például, vagy hogy „legyél jó”).
- Másrészt ezt azért el is kell gyászolni, megérteni miért volt szükséges eddig cipelni ezeket a kapcsolatokat, emlékeket, beidegződéseket. Jellemfejlődésünk során miért is volt ezekre szükségünk, vagy ha nem volt akkor miért is cipeltük ennyi ideig, és hova jutottunk el, hogy már van merszünk elengedni ezeket.
Azt gondolom, hogy ez hatalmas munka az ember személyiség-fejlődésének szempontjából, és sokszor egyedül nem is sikerül. Azért vannak a jóbarátok, családtagok vagy olyan emberek, akik külső szemlélőként, objektívebben látnak bennünket.
Ez a munka, saját magunk gyengeségeit magunkhoz ölelni, és lehetőséget látni ebben, nagyon félelmetes és megrendítő tud lenni. Lehet, hogy bálványokat kell megdönteni, amire nem biztos, hogy készen állunk, vagy megviseli az embert. A változás és a krízis (jó vagy rossz) kéz a kézben járnak.
Abban viszont reménykedjünk, hogy akik kilöknek a komfortzónánkból; akik gondolkodásra, fejlődésre ösztökélnek, azok az értékes emberek megmaradnak az életünkben.
További bejegyzések elérhetők a szerzőtől: Káplár Kornélia
