Az út több, mint fontos. Az út a létezésünk maga.
Gyerekként nagyon szerettem legózni. Órákig építettem a várat, nagyon jól éreztem magam közben és hajtott, hogy elkészüljön az, amit megálmodtam. Amikor az utolsó darab is a helyére került játszottam vele, de egyre-másra azon kaptam magam, hogy már építeném is az újat. Egy ideig még tartogattam a művemet, kicsit viaskodott is bennem, hogy nem kellene szétszedni, hisz csak most készült el és olyan szép és mennyit dolgoztam vele… De az igazi lelkesedést akkor éreztem megint, amikor nekiálltam szétszedni és belefogtam valami újba…
Számomra ez egy nagyon szemléletes példa, ami a gyermek ösztönös ráérzésével mutatja meg, hogy az örömöt nem csak a cél elérése adja, az csak egy része a kalandnak. Az út legkülönfélébb pillanatai mind meghatározók az életünkben, ezek adják a létezés élményét.
Ha kicsit filozofálok ezen, akkor azt érzem, hogy az út és az idő összekapcsolódik: ezek mentén jutok el egyik pontból a másikba. A célba érés jelenete a létezés folyamába illeszkedik bele és éppoly múlandó, mint az út többi állomása. Ám még ha múlandó is a célba érés öröme, az út nem jön létre cél nélkül. Kell nekünk a cél: a kis cél és a nagy, a közeli és a távoli, ahová el szeretnénk jutni. Azért kell, hogy motivációnk legyen és útra keljünk, lássunk, tanuljunk. A címből ismert mondást tehát úgy fogalmaznám meg magamnak, hogy az út a minden, a cél pedig fontos. Ebben az összefüggésben (némi fogalmi zavarral élve) a cél csak eszköz. Annak eszköze, hogy az élet dinamikáját fenntartsa.
Mindig úton vagyunk és ha nem érezzük és élvezzük az utazást, akkor történik meg, hogy elszáll felettünk az élet. A hőn áhított célba érés öröme valahogy mindig elillan, s fogyó lendülettel újra nekiállunk a következő célnak, hogy hátha annak elérésével végre boldogok leszünk. De legközelebb újra csak kicsúszik a kezünk közül a boldogság. Ha az utat csak a cél érdekében hozott áldozatnak éljük meg, egy befektetésnek a majdani beteljesedés reményében, akkor az egész életünk a boldogság utáni vágyakozással telik. Tipikus gyakorlati példája, amikor azt mondjuk, hogy bárcsak jövő hét lenne már, mikor kezdődik a szünet vagy a nyaralás. A tartós boldogságot semmilyen cél elérése nem hozhatja meg. Ezt már mindannyian kipróbáltuk. A nyaralásból hazatérve kiábrándító ismét munkába menni. Ha Veled is ez történik, akkor még a Te figyelmed is a célokon van, kevésbé az utazás örömének lehetőségén. Ha ezt nem ismerjük fel, akkor folyton csalódunk és így leszünk a korral egyre kiábrándultabb emberek. Talán itt keresendő a magyarázata annak is, hogy a kor előrehaladtával miért érezzük legtöbben gyorsulónak az időt. Az évente néhány nyaralás és ünnep kevés. Minden nap vágyjuk a jó érzést. Ideje beteljesíteni.
Ha ösztönösen vagy tudatosan megértjük ezt a koncepciót, akkor nyílik lehetőségünk, hogy változtassunk és egyre többet érezzük a boldogságot, vagyis az út örömét. Erre használjuk a ‘jelenben lenni’ kifejezést.
Bármilyen rögös is az utunk, ez a létezésünk maga. Ha így tekintünk erre, ha tudjuk, hogy a munka, a takarítás, a bevásárlás, a baráti beszélgetés és a nyaralás is egyformán a létezés ünnepe, akkor simábbnak és fényesebbnek is érezzük majd utunkat. Ezáltal, ahogyan mi emelkedettebbek, könnyedebbek leszünk, az élet dolgai is könnyebbé és örömtelibbé válnak. Hirtelen az út sem lesz már olyan rögös. Szerethető lehet. Örömteli. Jobban meglátjuk a lehetőséget a munkahely váltásra, a régi körök lezárására, a szó minden értelmében vett boldogulásra!
És talán még az idő is megszelídül…!
További bejegyzések elérhetők a szerzőtől: Papfalvi Gábor
