Egy ember az életében – elkerülhetetlenül – szembe találkozik egy-egy krízissel, vagyis egy változással, illetve fordulóponttal az életében, ami lehet pozitív : például egy esküvő, (bár a szervezésével kapcsolatban nem vagyok biztos, hogy pozitív), vagy negatív: egy szakítás, baleset, halál; a listát lehetne folytatni mindkét oldalról.
Az én listámon például a kislányom autizmusa is ott van. Mind a pozitív mind a negatív oldalon. Pozitív, mert sokat tanulok a mai napig tőle és sok felismerésen megyek kereszül, ami erősen alakít engem, és megváltoztatta a világszemléletemet. Pozitív, mert annyira tisztábban, egyszerűbben látom át az életünket. Negatív oldalon ott vannak a a harcok, hogy elfogadják teljes értékű emberne és ne szánakozva nézzenek erre a csodás lányra, mikor megtudják, hogy autista; hogy biztosítani tudjam mindazokat a fejlesztéseket és intézményeket neki, amik által önálló felnőtt élete lehet.
Nem tagadom, átmentem a gyász mind az öt fázisán – bár a teljes elfogadás nagyon nehéz volt, és nem tagadom, még mostanában is átfut az agyamon, hogy mennyivel könnyebb lenne neki, nekünk, ha… mindemellett teljes szívből örülök, hogy ez a pötty gyermek engem választott az anyjának.
Ez persze nem jelenti azt, hogy a mindennapok nehézsége nem hagyott nyomot az életem más területein is. Ez a ’projekt’ – ahogy egy szakember egy beszélgetés alkalmával mondta – teljes embert kívánt, így szinte minden be lett áldozva ennek oltárán.. és elfogytam, elfogytunk. Csontig lett a hús lerágva és eljutottam oda, hogy ezt nem bírom tovább ezzel a lendülettel: hogy elég jó anya, elég jó feleség, elég jó munkaerő legyek. Annyira akartam megfelelni, hogy észre sem vettem, hogy „csak” saját magam hiányzom az egyenletből. Aminek egyes következménye lett, hogy nagyon közel kerültem ahhoz, hogy összeomoljak. Éreztem, hogy ezt nem fogom tudni így vinni tovább, de ha nem viszem, akkor azt gondoltam, végképp összeomlik minden.
És akkor, eszembe jutott néhai édesapám egyik kedvenc Ady idézete:
Mikor elhagytak,
Mikor lelkem roskadozva vittem
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten.
Elgondolkodtam, hogy miért cipekedem egyedül? Meddig gyötröm magam, hogy magam roskadozok a terheimmel, miközben elkeseredettem várok csak egy kis megértésre? Miért akarok bizonyítani – leginkább saját magamnak – , hogy én ezt el tudom vinni a vállamon?
Nyilván, ehhez el kell érni egy (mély)ponthoz, ahol eldönthetem/ eldönthettem – jobb esetben tudatosan – hogy vagy összeomlok vagy egyszerűen elengedem ezt az egész görcsös kapaszkodás abba a , hogy én vagyok a „ragasztó” aki összetartja ezt az egészet. Úgy döntöttem, elengedem a a kontrollt, amit gyakorolni akarok egy helyzeten, hogy a sok bizonytalanságban legalább az a biztos. Pedig nem. „Segítség” volt, hogy ki voltam merülve annyira lelkileg, hogy egyszerűen nem éreztem, hogy más választásom is lehet.
El is kezdtem gyakorolni apró lépésekben, tudatosan elhessegetni egy-egy helyzetben az egómat, a hangot, ami kontrollt akar. Mit ne mondjak, még apró lépésekben is nehéz. Nem kiborulni, ha a kutya úgy dönt, hogy figyelem felhívásként a nappali közepére piszkít, hanem figyelni az igényeire; nem letépni a férjem fejét tőből, ha úgy érzem, hogy a család a döntési mátrixában – szerintem – nincs megfelelően figyelembe véve, hanem nyugodtan lekommunikálni az én szempontjaim (na ez azért kihívás…. 😊). Vagy kicsi lányom rugalmatlanságait rugalmasan kezelni.
És lám, még élek.
Pedig nagyon nehéz egy olyan embernek, aki a „segíts magadon, az Isten is megsegít” elvet vallja. Mégis, merni elég erős lenni ahhoz , hogy lehetek gyenge. EZ a kulcsa az egészek. Feladni az egót és bízni, hagyni vezetni magam Isten (vagy szerencse, energiák, ahogy Te ezt nevezni szeretnéd) által. Felfeküdni vízre és lebegni. Hagyni magam „vezetve lenni” (de ezt ne keverjük össze a tanult tehetetlenséggel), befelé figyelve az már nagy valószínűséggel előttünk van. Egy carpe diem-szerű hozzáállás, csak benne lenni az életemben, nem pedig irányítani, mert az gyorsan kívülre helyez; mert nem az utat élvezzük, hanem azon bosszankodunk, hogy koszos a cipőm, mert néha poros az út.
Végezetül csak annyi bátorítást szeretnék adni, hogy mindig van kezdő – vagy további lendületet adó – löket vagy jel (találkozás, élethelyzet, felismerés) ami egy elágazáshoz vezet, ahol szerintem a lábaimat viszi előre az lendület. ezért nem is aggódok. Annyira. Időközben pedig ha mégis elbotlom a nekem szánt terhek súlya alatt, remélem – újra – átölel az Isten. Remélem, Vele karöltve Apa is.
Azt hiszem az ad megközelítően jó bemutatkozást, ha hasonlóan teszem, mint Pom-pom: hogy ki is vagyok? Igazából senki sem ismer, mert hol ilyen vagyok, hol olyan. Bámulatosan tudom változtatni az alakomat! Ha akarom olyan, mint egy kislány anyukája, feleség, barát, kutyatulajdonos, dolgozó nő, sokadik kistestvér. Elsősorban egy lányhoz hasonlítok, aki ül az ágon és hintázik. Néha fenn és néha lenn. 😊
További bejegyzések elérhetők a szerzőtől: Káplár Kornélia
