A 3. világháború lehetőségeiről

Ha a nagy játékosok úgy döntenek, a folyamat elkezdődhet. Ami egy szinten értelmetlen, az másik szintről nézve más képet fest… 

Hangosblogként is meghallgatható itt!


Valami egész mással foglalkoztam, mikor elkezdtek jönni a gondolatok. Sorra, egyik a másik után, a 3. világháborúval kapcsolatosan. Nem félelem alapú érzéseim voltak, inkább nyugodtak. A szükségszerűség nyugalma volt benne. Nem az a szükségszerűség, hogy lesz háború vagy a korábbi formában lesz. Az ok-okozat folyamatokból adódó szükségszerűség adta a nyugalom érzését.

Hogy mi és hogyan vezethet háborúhoz, az összetett kérdés, ami sokakat foglalkoztat és különféle elemzések érhetők el erről. Amit én leírok, az nem ilyen összetett gondolatsor, csak amik most eszembe jutottak.

A gondolatfolyam onnan indult, hogy manapság sokkal kevésbé vagyunk urai a saját környezetünk történéseinek. Egyre kevésbé vagyunk urai gyakorlatilag bárminek. Miközben a folyamatok globalizálódnak, az egyének hatásköre marginalizálódik. Ennek nem feltétlen kellene így lennie, de most még ezt éljük. A médiabefolyásoltság döntő hatású, az emberek pedig egyre inkább döntés- és cselekvésképtelenek. 

Ilyen környezetben élünk, ahol bármikor kialakulhat egy káoszos, háborúba vezető helyzet. Szinte folyamatos a gazdasági, politikai vagy vallási feszültség. A gazdasági rendszerek instabilitása, a katonai provokációk vagy a migrációs folyamatok külön-külön is táptalajai a folyamatok berobbanásának, együtt pedig különösen bizonytalan közeget teremtenek. Ha a nagy játékosok úgy döntenek, amikor érdekükben áll, a folyamat elkezdődhet.

Nade miért is állna ez érdekében bárkinek is? Az emberek természetesen józan ésszel sosem mennének bele. Épp ellenkezőleg, egyre távolabb áll tőlünk bármiféle hadakozás. És furcsa mód pont ez lehet az egyik kulcs motívum. Mert bár látszólag a hozzáállásunk a garancia rá, hogy ne is legyen háború, valójában ez épp ellenkezőleg  hathat.

  1. Mi emberek világszinten általában, de különösen Európában egyre inkább pacifisták, békeszeretők vagyunk. Úgy tűnik nekem, mintha ez a változás nem elsősorban azért lenne, mert mentálisan annyival érettebbek és fejlettebbek lennénk, mint a korábbi generációk. Mert amikor tehetjük és ahogyan tudjuk továbbra is ellenségeskedünk, csak az eszközrendszer változott. A férfiak kevésbé verekszenek, az országok kevésbé támadják meg egymást. De nem azért mert jobban egyetértenek, nem azért mert annyival elfogadóbbak lettek. Hanem azért is mert impotensebbek lettek. Bocsánat a negatívnak tetsző szó miatt, de ez tűnik ide illőnek. A belső feszültségek levezetésére más utakat találtunk, mint a nyílt összeütközés. Tehát a pacifizmus alapja nem igazán az emelkedettebb tudat, hanem a harcra való alkalmatlanság is.
  2. Egy másik fontos tényező, hogy miért is voltak korábban nagy háborúk? Azt gondolom, hogy alapvetően nem azért, mert korábban annyival hadakozóbb kedvűek voltunk. Sőt, minél jobban ismeri valaki közelről a harcot és a vele járó szörnyűségeket, annál inkább kerüli azt, ha teheti. Sokkal jobban beleillik a képbe az az elmélet, miszerint a nagy háborúk lehetővé tesznek nagy strukturális átrendezéseket. Néhány év leforgása alatt nagyobb szerkezeti változást lehet végrehajtani technológiai, társadalmi, gazdasági, hatalmi vagy egyéb területeken, mint békeidőben évtizedek vagy századok alatt. Világháború esetén mindezt ráadásul világszinten. Nézzük meg ma az európai közösséget, hogy mennyire képtelen érdemi előrelépést elérni különféle területeken. Világszinten pedig még nehezebb bármit megváltoztatni, szinte lehetetlen. Hacsak nem történik valami, ami mindent felülír.  Amerikai elnökök utaltak már rá, hogy ha földönkívüli támadást kapna az emberiség, akkor jobban össze tudna fogni és nem hadakozna egymással. Ez valószínűleg igaz is, de ez már megint egy háborús forgatókönyv lenne, csak az ellenség lenne más. Visszatérve a strukturális átrendezés kérdéséhez: ez lehet ma (is) az igazi mozgatója a háborúskodásnak, nem a társadalmak kisebb vagy nagyobb harci kedve
  3. Harmadik érdekes elem a globalizáció, mely a világháború esélyét növelheti. Sokan ezt pont fordítva gondolják, vagyis, hogy a globalizáció egyre csökkenti a háborúskodás lehetőségét. Hisz annyira összefonódott gazdaságilag is a világ, hogy egyetlen meghatározó országnak sem lehet érdeke egy pusztító háború, mely a külföldi befektetéseit károsítja. Ez tökéletesen igaz is, egy adott szinten. Azonban a fent leírt 2. tényező – vagyis a nagy szerkezeti átrendezés szempontja – nagyobb súlyú ennél. Azok a nagyhatalmi erők, melyek formálják a világfolyamatokat, azok a befektetéseket is csak eszközként használják. Gondoljunk bele, hogy magunk is láttunk ilyen élő példákat kicsiben. Például, mikor Magyarországon gyárakat vásároltak meg befektetők, majd végleg bezárták. Vagy amikor uniós támogatást kaphatunk azért, hogy kivágjuk a szőlőültetvényeinket. Ezen esetekben is egy értéktermelő, önálló vagyoni értékkel rendelkező befektetést számolunk fel. Sőt, nem csak felszámoljuk, valaki ezért még fizet is. Logikátlannak tűnhet egy szintről nézve. Ám hogyha elfogadjuk, hogy emögött is létezik valamiféle racionalitás, akkor nagyban, világhatalmi szinten miért ne lehetne ez ugyan így? Gazdasági vagy fegyveres háborúk során tudatosan, vagy elfogadható áldozatként felszámolnak befektetéseket, létező értéktermelő eszközöket, vagyonokat. És persze ennél jóval többet is. Globalizált világban ez azért működik még könnyebben, mert a befektetések egyre inkább koncentráltak egy szűkülő tulajdonosi körben, így az erről való döntés is egyszerűsödik. Ha és amikor a nagy játékosoknak érdekében áll, akkor könnyebben és precízebben megtehetik a szükséges lépéseket az általuk kívánt szerkezeti átalakítás érdekében.

Mint a természetben mindennek, a döntéseknek és folyamatoknak is létezik egy hierarchiája. Ami egy szinten értelmetlen vagy valószerűtlen, az másik szintről nézve már más képet fest.

Sokan úgy gondoljuk vagy gondoltuk, hogy nem várható globális háborúskodás a mi életünkben. Részben a nukleáris fegyverek várható pusztító hatása miatt, részben a társadalmak átalakulása, valamint az egyre inkább összefonódó gazdasági, társadalmi folyamatok miatt. A fegyvereink pusztító erejével kapcsolatosan annyi kitérőt hadd tegyek, hogy korábban is gondolták, hogy a tűzfegyverek majd az automata fegyverek elrettentő ereje csökkenti a háborúkat, mert felfogjuk micsoda pusztítással járna. Nos, nem így lett. Csak a háborúskodás jellege változott. A hatalomvágy nem. Minden hadászati fejlesztésre ki tudtunk találni alternatív technológiát vagy stratégiát. A hatalomvágyra még nem.

Talán a fenti leírásból kirajzolódott a gondolat, hogy a világszintű háborúskodás mögötti kiváltó szándék és erő nem csak, sőt elsősorban nem az egyes nemzetek közötti feszültség lehetett. Az inkább csak eszköze és táptalaja volt. Miközben vitathatatlanul terjed a globális szemlélet és bizonyos körökben gyengül a nacionalizmus, azzal párhuzamosan (de nem emiatt) csökken a képességünk is, hogy a saját életünkre érdemi hatással legyünk. Ahogyan a figyelmünk egyre gyakrabban távoli globális célokra és tájakra téved, közben egyre gyengül a kapcsolatunk a közvetlen környezettel. Például, lehet, hogy hamarabb tudok egy másik földrészen lévő bányaomlásról, mint arról, hogy mi történik a saját településemen. A korábbiakhoz képest többet tudok arról, hogy kik az EU vagy az USA vezetői, de a saját helyi képviselőmet lehet, hogy sosem láttam. Se élőben, de még tévében sem. Lehet, hogy a nevét sem tudom. Furcsa dolog ez.

Két mondás is eszembe jut erről a fajta cselekvőképesség gyengülésről:

  • Think global, act local! Vagyis gondolkozz globálisan és cselekedj lokálisan. Fenti folyamatok miatt a globális gondolkozásra egyre több a lehetőségünk, ami jó. Azonban, mint gyermeknek figyelmét a mese, úgy vonja el a mi figyelmünket is a sok világi történés. Elvonja a figyelmünket a helyi folyamatokról és azok szereplőiről. Így lokális cselekvőképességünk egyre csökken. Önként csökkentjük azt. Talán mert nem olyan izgalmas, nem olyan érdekes. Talán mert úgy érezzük, úgysem tehetünk semmit. Pedig hatni csak helyben tudunk! Csak mi tudnánk. Mi működtetjük, ez a mi játékterünk. Lehetne. Mondják, hogy a mai ember nehézsége, hogy érzékeli a világ problémáit a modern hírforrások segítségével, ám a ráhatása ezekre kicsi, ezért ez a fajta tehetetlenség érzet belső feszültséget okoz. Bár az nem feltétlen rossz, ha keletkezik valami olyan kis belső feszültség, mely jótékonyan hat lokális cselekvőképességünkre. Ha elhisszük, hogy számít mit teszünk.
  • A másik mondás ami eszembe jutott, hogy ha békét akarsz, készülj a háborúra! Tehát ha erősek vagyunk és van képességünk irányítani az eseményeket, akkor jó eséllyel elkerülhetjük a háborút. Azonban most fordított irányba haladunk. Mert egyre képtelenebbé válunk a körülöttünk lévő valós folyamatok befolyásolására. Mivel ez tartósan fennáll, ma már ha akarnánk sem tudnánk olyan könnyen cselekedni, mert a képességünk is gyengült. Nem is tudjuk kinek mondjuk, nem is tudjuk hogyan csináljuk azt, amit szeretnénk. Így leszünk egyre impotensebbek a gyakorlatban, amit talán azzal kompenzálunk, hogy egyre izgatóbb élményeket keresünk a képernyőn. Mit jelent ez háborús összefüggésben? Azt, hogy felkészületlenek vagyunk jelenleg a háborúra. Nem csak fizikai fegyverviselésre gondolok, hanem nagyobb mélységében és lélektanában. Sőt, még a háborús infrastruktúra kezelése is nehezebb lenne ma, életmódunkból adódóan, mint korábban. Ha üres a hűtő és nem nyit ki a bolt, akkor azonnal baj van. Nem kell ehhez több évnyi háborús környezet. Mivel alkalmatlanok vagyunk egy ilyen közegre, ezért félelemtől vezérelve bármit megteszünk, hogy elkerüljük. Ám ahogy a fenti mondás igazsága előre vetíti, pont ez növeli a háború bekövetkeztének valószínűségét. Nem állunk rá készen, nem jelentünk ellenállást. Ahogy Murphy rámutatott: ami megtörténhet, az meg is fog. A kiszolgáltatottság előbb-utóbb jó eséllyel bevonzza azt aki ezzel visszaél.

A kiszolgáltatottság olyan mint egy űr, amely vagy általunk vagy mások által kerül betöltésre. Csak átmenetileg létezhet, előbb-utóbb megszűnik. Ha mi töltjük vissza, az azt jelenti, hogy felnövünk a feladathoz, hogy irányítsuk az életünket. Ha mások által kerül betöltésre, akkor azt jelenti, hogy mások fognak bennünket irányítani, még ennél is közvetlenebbül.

Nem is kell nagy háborúra gondolnunk, ez kisebb léptékekben is igaz és történik is velünk. Cselekvő és irányító képességünk csökkenésével mi itt Magyarországon is egyre kevésbé irányítjuk a folyamatokat magunk körül. Ezen lehet változtatni. Csak a mikrokörnyezetünkre vonatkozóan, ám az pont elég! Hisz utána a lánc tovább fut. Nekünk “csak” a mi közvetlen környezetünk, a saját életünk folyamatainak valódi megértése és ebből szükségszerűen adódó irányítási lehetőség elérése a dolgunk. Se több, se kevesebb. És ez elérhető, ha úgy döntünk. A legelső lépés ebben egy fókuszváltás lehet: távolba és virtuális világokba kalandozó tekintetünket újra valós, közvetlen környezetünkre emelhetjük.

Ez nem egy hálás téma, tudom… de valamiért úgy éreztem érdemes megosztani ezeket a gondolatokat. Amikor ezt írom december vége felé, épp az év leghosszabb éjszakáit éljük. Ám most van a fény születésének ünnepe is és elkezdődik a nappalok növekedése. Ennek fontos üzenete van: amikor a legnagyobb a sötétség, akkor talán még fel sem tűnik, de már elindulnak az ellentétes, kiegyenlítő folyamatok.

További bejegyzések elérhetők a szerzőtől: Papfalvi Gábor

Megosztás: