Ma délután főzés közben próbáltam átgondolni az advent, illetve karácsonyi teendőket: advent koszorú, naptár, karácsonyi díszek, ételek és még sorolhatnám. Eközben – ahogy szokott lenni- a kutya megérezte a készülő ebéd illatát és a konyhaablakban méltatlankodott, hogy nem kuktáskodhat, én pedig menetrendszerűen ellágyultam és beengedtem. Nyilván próbált kunyerálni valami lepattanó ételmaradékot boci szemekkel, megint megadtam magam, és megtettem, amit megkövetelt a haza. Közben pedig elkalandoztak a gondolataim, hogy neki veszünk valamit, hiszen már családtag mindannyiunk szemében, és igenis jár neki ajándék, bár kalandos úton jutottunk el idáig.
Fél éve van velünk ez a kajla eb, és fénysebességgel csaholta be magát a szívünkbe. Terápiás kutyának szántuk autista lányunknak, de mint kiderült, Retek mindannyiunk terápiás kutyája. Bevallom, döcögősen indult a közös élet, nem kevés vitát szült a családban. Kezdve a szobatisztasággal, amivel még néha küzdünk. Aztán a rágás, az a rágás.. jaj.. megrágta a házat, pontosabban körbe rágta a házat – most már biztosak vagyunk benne, hogy olyan szigetelés van a házon, amit az eladók mondtak. Megrágta a műrattan kerti bútort, lelopta a téliszalámit a pultról és kedélyesen csócsálta a nappaliban szétrágta a szánkót és a sörasztal padját, szétszedett egy seprűt, két párnáját.. A trambulin szivacsának szétszedése már nálam is kiverte a biztosítékot, de nem ez volt a fő attrakciója.
A pontot az i-re a kapumotor vezetékeinek megrágása tette. Retek vagy vezeti az áramot, vagy megvan a tűzszerész-vizsga, de cafrangosra rágta a vezetékeket egy szőrszála sem görbült meg. Két teljes szigetelőszalag tekercset használtam el, hogy ne legyen életveszély bejönni a kapuajtón, meg is lett büntetve elég keményen többször, amivel csak annyit értünk el, hogy stikában rágta tiltott gyümölcsöt. Férjem nagyon kikelt magából – jogosan – és közölte, a kutyának mennie kell. Nem tudtam meggyőzni. Mondtam, hogy rendben, akkor legyen ahogy akarja, de búcsúzzunk el a kutyánktól. Kimentünk az udvarra, Retek boldogan csaholt, én megöleltem, sírtam, és közöltem a férjemmel, hogy szívtelen. Megsajnált, és visszakozott. Ekkor kijátszottam az adu ászt: rendben, de akkor ez az utolsó eset, Retek itt marad örökre, ne játsszon az érzéseimmel.
Persze sok csata van azóta is, de a kutya megtörte a ház urának ellenállását is: reggelente együtt fogyasztják el a kávét, és este mikor Fanni elaludt, Retek elfoglalja a szerinte megillető helyet, besétál a házba és követeli a félórás kényeztető csomagot. Úgy néz ki, hogy a sokat emlegetett brit kutatók azzal kapcsolatban igazat mondanak, és egy háziállattal való foglalkozás, simogatása az emberi szervezetre is nyugtató hatással van. Ezt bizton állíthatom, hogy így van. Amikor hazajövünk a munkából vagy oviból, ő örömmel vár, addig is a kapu előtt ül és kitartóan alszik, amíg haza nem érünk.
Miközben ez a fél év átröppent a gondolataim között, Retek bőszen koldulta a betevő falatot a konyhapult mellől, eszembe jutott egy komment, amit kaptam, hogy a kutyáknak nincs személyiségük, azt adják vissza, amit mi adunk nekik. A személyiséggel kapcsolatos részt határozottan nem értek egyet, Retek egy szemtelen, de annál szeretni valóbb lusta kutyus; de hogy azt tükrözik vissza, amit mi adunk neki, mi teszünk ebbe a kapcsolatba, teljesen igaz.
Vajon nem így van ez az emberi kapcsolatainkban is? Itt az advent, a karácsony is közeleg. Pont időben tudjuk magunkat megkérdezni, mi mit is teszünk igazán kapcsolatainkért. Az ember hajlamos a karácsony materiális részére fókuszálni, idegeskedni, hogy időben meg legyen sütve az összes sütemény, a legszebb fa legyen megvéve, a lehető legtöbb vagy legdrágább ajándék legyen beszerezve. Közben oly gyorsan tudunk belemarni a másikba, és mire Szenteste ott állunk a karácsonyfa alatt, már túl vagyunk jó pár egymásra morgáson, vagy uram bocsá’ nagy családi veszekedéseken, és bosszankodunk, hogy persze én kitettem a lelkem is, és ez a hála.. Remélem, hogy tévedek, és csak az én családomban fordult elő ilyen helyzet😊
Holott a lényeget mi is tudtuk: energiát fordítani szeretteinkre, éreztetni velük, mennyire fontosak nekünk. Magától értetődő dolognak hangzik, de nem is olyan egyszerű. Tudnék mesélni olyan ajándékról, ami előtt először értetlenül álltam csalódottan, majd rájöttem, hogy igazából az ajándékozó „magának” vásárolta, nem nekem. Bizonyosan hallottatok – ha nem, most gyorsan összegzem – Gary Chapman által megalkotott csoportosítást, amely azt foglalja össze, ki milyen cselekedet által éli meg és adja a szeretetet:
- Minőségi idő
- Ajándékozás
- Elismerő szavak
- Szívességek
- Testi érintés
Most lehet azt mondod, kedves Olvasó, hogy ez megy, mint a karikacsapás. Pedig nem, ha nem figyelünk legalább időről-időre a másik emberre. Az a tapasztalatom, hogy sokszor nem is olyan egyértelmű ki mi által érzi, hogy szeretik, még akár szűk családi körben sem. Lehet, hogy első vagy második nekifutásra nem találjuk meg a „közös nyelvet”, viszont mivel csak öt és gyorsan tanulható nyelvekről van szó, hamar ki tudjuk deríteni, kit mivel tudunk megajándékozni a saját „nyelvén” 😊
Észre sem vesszük, folyik ki az idő a kezeink közül, és fillérre váltjuk ezeket az értékes perceket, azzal, hogy morogva sütjük a harmadik rúd bejglit. Sokszor elfelejti az emberfia a lényeget, de tudatosan kell arra terelni magunkat, hogy a mindennapi mókuskerék közben ne vesszen el a sok bába közt a gyermek. Az adventi időszak jó alkalom, hogy gyakoroljuk a másik szeretetnyelvén, hogy „szeretlek”. Itt az idő, hogy szeretteinkkel kisétáljunk az adventi vásárba, együnk egy kürtőskalácsot, igyunk egy forró italt, vagy csak csodáljuk az esti fényeket. Olyan jó átérezni újra ás újra azt az ártatlan (csodára) várakozást minden évben, amit gyermekkorunkban érezünk karácsony előtt; amikor bőszen cakkoztuk a papírból hajtott angyalkákat, ha valami jót tettünk, hogy lássák az angyalok, milyen jók voltunk, reménykedve az áhított ajándékokra; és ahogy készültünk kamasz korunkban meglepni szívünknek kedves embereket karácsony környékén, hogy érezzék, ott vannak a szívünkben.
Elkalandozott gondolataimat visszazökkentette Retek szemtelen vakkantása, hogy kér még pisztáciát. Kapott, természetesen. Ahogy egy hatalmas csont és egy nagy adag pocakvakarás fogja várni őt a fa alatt karácsony napján, mert neki a minőségi idő és az ajándékozás (pontosítok, ételajándék) a szeretetnyelve.
