Nemrég az a megtiszteltetés ért, hogy az alábbi versem egy régen megálmodott – most kényszerűen újratervezett, mégis nagyon boldog – esküvőt kísérhetett. Amikor kiválasztották és viszontláttam az értesítőn, megint eszembe jutott, miért szeretem annyira a verseket. Összesűrítenek magukban valamit, amit a szavak ugyan keretbe foglalnak, mégis mindenki a maga módján értheti őket. Hogy mennyire így van, az abból is látszik, hogy újra olvasva a sajátjaimat, nekem is tud új gondolat születni belőlük…
Engem is meglepett, hogy mennyit adott váratlanul ez a vers, a most elvárt távolságtartás időszakában, amikor nap mint nap meg kell élnünk a korlátozást és a hiányt (is) szeretet-kapcsolataikban. Ráadásul segített tudatosítani valamit ennek a furcsa és egészen új hozzáállást kívánó időszaknak a tanításai közül, de ezt hagyjuk talán a végére. Most inkább – ha úgy érzed, hogy hozzám hasonlóan érintett lehetsz te is, és van kedved csatlakozni – egy rövid kis önismereti játékra hívlak!
Készen állsz? Akkor arra kérlek, keress egy olyan helyet, ahol a következő pár percben egyedül lehetsz, hogy egy kicsit csak magadra figyelhess, és adj magadnak egy percet elcsendesedni. Csak ezután olvass tovább:
És most kérlek, figyeld meg: ismerős az érzés? Ha igen, honnan? Ki jutott először eszedbe? Öröm vagy hiányérzet tölt most el?
Képzeld el őt – akár csukott szemmel, ha úgy könnyebb – és csak figyeld a felbukkanó érzéseket, érzeteket, mi jön elő, ahogy rá gondolsz? Lehet, hogy már az első pillanatban érezted azt a csendes derűt, amit az ő létezése kelt benned. De az is lehet, hogy egyelőre még erősebb a hiánya. Bárhogy is van, az itt és most rendben van, csak figyeld… és engedd, hogy alakuljon…, hogy lassan megtaláld azt a pontot, ahol elcsendesedik és megnyugszik benned minden, ahol az intenzív érzések már elsimulnak, ahol pusztán a kapcsolódásotok létezése, és az, hogy ennek tudatában vagy, melengető, jó érzéssel tölt el. Akár a szomszéd szobában, városban van, akár többszáz kilométerre, a világ másik végén, vagy már a csillagok között – most mégis úgy érezheted, veled van.
Igaz, hiszen közelebb van hozzád, mint gondolnád. Egészen belül, mert az érzés, amit kelt benned, már a tiéd. Már benned van, a te részed.
Bármilyen kapcsolódásról is legyen szó vele, egy biztos: most nagy tanítód lehet, hiszen a „feltétel nélküli” szeretetet, a puszta létezés és együtt létezés szeretetét tapasztalhatod meg általa.
Ha ez most egy merőben új élményt adott és örömmel töltött el, javaslom, hogy térj vissza ide időről időre, érezd át minél többször ezt a belső derűt. Ha jólesik, használhatod ezt a verset akár egyfajta „meditációs” eszközként is, hogy segítsen felidézni újra és újra, ahogy össze tudsz kacsintani magadban a másikkal. De az is lehet, hogy legközelebb már elég lesz, ha csak eszedbe jut, és máris elindul ez a kis mosoly.
Amikor már könnyen megérkezel ide legbelül, megpróbálhatod más kapcsolatodban is megkeresni ugyanezt az érzést – ahogy egyszerűen csak örülsz a másiknak. Sőt, haladó változatban akár olyan kapcsolatokat is sorra vehetsz, amik komolyabb kihívások elé állítanak, de ott azért készülj fel, hogy több gyakorlásra lehet szükség… Ha most inkább csak töltődnél, lesz majd alkalmasabb idő a továbblépésre – de ha az illető az életed meghatározó vagy fontos szereplője, érdemes lesz később megpróbálni.
Természetes, hogy a hétköznapokban a hozzánk legközelebb állókkal is adódnak súrlódások, lehetnek komolyabb elvárások, nézeteltérések, vagy akár gyötrő vágyakozás a másik közelségére, hátha akkor újra teljesnek érezhetjük magunkat – pláne ebben az új helyzetben. Emberek vagyunk, ezek érthetőek és elfogadhatóak, itt, a kézzelfogható valóságban. A gyakorlat célja nem az, hogy ezeket letagadjuk, semmisnek higgyük vagy figyelmen kívül hagyjuk, hiszen ezáltal tanulhatunk nap mint nap magunkról, ezek szembesítenek újra és újra saját működésünkkel, vagy akár másokéval is.
Mégis, jó dolog megtapasztalni, hogy mindezek mellett ott van egy vékonyka kis fényfonál, ami ezzel a láthatatlan, mégis érezhető, meleg derűvel összeköt mindannyiunkat – valaha volt, most élő, és majd születő létezőket – elviselhetővé, vagy pillanatokra akár átléphetővé téve a mostani helyzetben még inkább tudatosítandó emberi korlátainkat és a minket őrző falakat.
Hiszen: túl a falakon… a Szeretet összeköt.
