A politikai választások illúzió csupán. Nem ezen múlik az ország sorsa. Nem így dől el, ki lesz a vezető. Azt hiszed nem számít miként élsz? És közben azt hiszed számít kire szavazol? Pont fordítva van!
Miért? Erről szól ez a bejegyzés.
Hangosblogként is meghallgatható itt a youtube csatornán vagy letölthető a Hangoskönyvtárból
A bejegyzés előzményei:
Magyarok ébredése – A sorozat bevezető írása
Magyarok ébredése 2 – Bezzeg külföldön
Az előző részben addig jutottunk, hogy a változások érdekében közelíteni kell a napi valóságunkat a vágyainkhoz, a célkitűzéseinkhez. Ehhez pedig el kell kezdenünk azt csinálni, amit helyesnek érzünk. Tehát nem azt, amit mások várnak, nem azt, amit szokás. Hanem azt, amit mi helyesnek érzünk az adott élethelyzetben. Ez elég magától értetődőnek tűnik, de mint a mellékelt ábra, – vagyis az életünk – mutatja, ezt eddig nem így csináltuk. Megvan a belső vágy, akarat, hogy másként menjenek a dolgok. A saját életünkben éppúgy, mint össztársadalmi szinten. Van aki csak kicsit változtatott eddig, van aki többet. Jól van ez így, egyik lépés követi a másikat. Valami készülődik. Nem azért mintha az egyes emberek rendszerváltásra készülnének, de még magunk sem tudjuk, hogy saját életünk aprónak tűnő változtatásai milyen dominóhatásokat indítanak el.
Miközben az első dominók mintha már eldőltek volna, a kép még inkább statikusnak tűnik Magyarországon. A felszínen legalábbis. A nagyobb változások lehetőségét még nem hisszük el és mintha még várnánk valamire.
Mintha arra várnánk, hogy történjen valami. Mintha egy jelre várnánk. Akár esemény, akár személy formájában. Például, hogy jöjjön valaki igaz tudással – tiszta szívvel, hogy vezesse a változást. Egy vezető, aki átviszi a magyarságot az előtte álló úton. Tényleg kell és lesz is, aki vállalja ezt az embert próbáló, nemes feladatot. Ám valami okból ez még nem történt meg.
Erről II. Rákóczi Ferenc és a szabadságharc története jut eszembe. Egy kicsit emlékezzünk vissza mi is volt akkor, ez majd segíteni fog saját történetünkben is:
A 17. század végére Magyarország kritikus helyzetbe került. A török kiűzését követően az addigra teljesen kivérzett országra rátelepedett a Habsburg birodalom. Megszálló és adószedő hatalomként. A század utolsó 20 évében több adót szedtek be, mint előtte az egész században a törökök. Megcsinálták, mert magyar hivatalok helyett az Udvari Kamara irányított. A korabeli magyarországi arisztokrácia is sajátosan megosztott volt a központi hatalom és a magyar nemzet iránti hűségében. Ez teljesen emlékeztet a mai helyzetre:
- Akkor a török uralom után voltunk legyengülve – most az orosz uralom után
- Akkor a török kivonulása után visszatelepedett ránk a Habsburg birodalom – Most az oroszok kivonulása után telepedett ránk a hasonló, közben globalizálódó gazdasági hatalom
- Akkor a földeket elvették vagy meg kellett pénzen váltani – Most a kárpótlási jegyes ügyeskedés és privatizáció vitte el a vagyont
- További hasonlóság a két korszak között a vezető elit megosztottsága: lojalitási ellentmondások központi hatalom és a magyarság között.
A Rákóczi-kor és napjaink között tehát vannak párhuzamok. Ha akkor, ilyen lehetetlen helyzetből képes volt az ország egy évtizedes szabadságharcot vívni, akkor ma sem lehetünk kevésbé optimisták a lehetőségeket illetően.
Akkor II. Rákóczi Ferenc személye kellett a változáshoz. Az utolsó erdélyi fejedelem személyes visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy ő azonban nem akart vezető lenni. A magyarok szorongatott helyzete és a tény, hogy az emberek egy része már fel is lázadt, megváltoztatta ezt. A helyzet vezetőért kiáltott és ő felkérést kapott. S bár sosem vágyott erre, felvállalta a feladatot és élére állt a formálódó ellenállásnak. Aztán rögtön az elején már meglepetés érte, mikor rájött, hogy aminek az élére állt, az még annál is sokkal szerényebb, mint amiről addig hitte, hogy kevés. Alig volt embere, nem volt fegyverzet és nem volt pénzügyi forrása sem. Gyakorlatilag a szándékán és maroknyi rosszul felfegyverzett emberen kívül semmi nem volt a kezében. A kezében valóban nem, de volt a szívében és a magyarságban egy olyan erő – az a már említett szellemiség és minőség -, ami végül filmbe vagy inkább mesébe illő fordulatokat hozott:
II. Rákóczi Ferenc fejedelem vezetésével a kivérzettnek tűnő és anyagilag megsemmisült magyarság sikeresen szembeszállt az anyagiakban hatalmas birodalommal. A békeszerződés pedig megmentette az országot a beolvadástól és létfontosságú eredményeket ért el, melyek nélkül nem lehetnénk ma itt.
De mi is történt? Amikor a nemzet a változás irányába mutató cselekvő akarattal lépett fel, akkor meg lett a megfelelő vezető is. Nem fordítva. Nem magától jött! És nem akart hatalmat. A magyar és lengyel koronát is visszautasította.
Visszatérve mai helyzetünkre, érdemes lehet ezen elgondolkoznunk: akinek odaadnánk a hatalmat az nem kéri. Aki pedig kéri, annak nem kellene odaadni.
Akkor most mi legyen? Hogyan lesz itt alkalmas vezető?
Először alkalmassá kell válni arra, hogy a megfelelő vezető megjelenhessen. Fordítva nézve: mi lenne ha megjelenne egy tiszta, bölcs, erős, felemelkedett vezető? Ha nincs aki mögé álljon, ha nincsenek hasonló társai, ha félünk támogatni, ha inkább nem szólunk, nehogy baj legyen, akkor mihez kezd a mi vezetőnk? Egyedül nem megy semmire. II. Rákóczi Ferenc támogatottsága végig megvolt. Ehhez kellett az ő szellemi-erkölcsi nagysága, de éppúgy kellett a követői bizalma és belső ereje. Vagyis az emberekben a maguk szintjén éppúgy kellett szellemi-erkölcsi tartás, mint a vezetőben. A kettő csak együtt működik!
Ne feledkezzünk meg arról, hogy a végrehajtás az emberek kezében van! Mondhat bárki bármit, ha a tömeg nem csinálja meg. A vezető módszerét és irányítását elfogadja az osztályvezető, az övét a csoportvezető, az ő kérését pedig elfogadja és végrehajtja az alkalmazott. Így működik a rendszer. MI MŰKÖDTETJÜK.
Bármelyik szintjén is állsz a rendszernek, TE IS MŰKÖDTETED!
Nem tetszik a rendszer? Akkor változtass! A munkahelyeden, a családodban, a postán vagy bárhol: állj ki azért, ami szerinted helyes. Így lesz hatásod. Így számítasz. Így leszel önmagad. És csak így változhat a rendszer. Egyrészt azért, mert mi magunk változtatjuk meg, másrészt azért, mert ilyen közegben megjelenhetnek azok a vezetők, akik ehhez a helyzethez illeszkednek.
Általában kevésbé vagyunk őszinték, kicsit trükközünk, szerepeket játszunk a munkahelyen, a párkapcsolatban, az élet különböző területein. Ezért ennek a viselkedési formának megfelelő vezetőink vannak. Nem rossz szándékkal csináljuk ezt, csak hát ‘a világ így működik‘ mondjuk magunknak. Meg persze félünk is, hogy mi lesz, ha felvállaljuk a véleményünket vagy a hibánkat. Aztán ha ugyan ezt csinálják a vezetők, pl egy hibás lépést nem belátnak, hanem körbehazudják, akkor rosszul esik és változásért kiáltunk. Pedig ez csak tükröződés. Szükségszerű tükröződés. A közélet nem más, mint a társadalom tükre. Kölcsönös persze, egymásra hatnak. De szó sincs egyoldalúságról, miszerint a vezető dönt, a többség elszenvedi. A vezető kénytelen alkalmazkodni azokhoz, akiket vezet. Kis csoportban és nagy tömegben egyaránt. Gondoljunk csak arra, hogy miért csinálnak folyamatosan közvélemény kutatást! Muszáj tudniuk mit gondol a tömeg és igazodniuk.
Szeretnénk igaz, erős és bölcs vezetőt a magyarság élére? Akkor teremtsük meg az alkalmas közeget hozzá!
Saját életünkben, közvetlen környezetünkben beszéljünk úgy, cselekedjünk úgy, ahogy helyesnek tartjuk! Lehet, hogy ez eltér attól, amit a szomszéd helyesnek gondol, ez természetes. A változást az hozza, hogy így igazak leszünk, hitelesek. Önmagunk előtt. Ez azért óriási változás, mert ilyen közeg tartósan nem tűr meg ettől eltérő vezetőket. Szükségszerűen ledobja magáról, mert nem tud összekapcsolódni. Önmagukat felvállaló, saját pozíciójukban, önmagukban erős alkalmazottak előtt nem áll meg egy színészkedő vezető. Úgy is mondhatnám, hogy nem lesz kompatibilis.
A félelem vezérelt hatalmi eszköztár pedig nem működik, mert nincs mitől tartani. Egy alkalmazott határozott fellépésével szükségszerűen hat a közvetlen vezetőjére. És a lánc így fut végig, a hierarchia csúcsáig. Ez így működik. De lépéseket nem hagyhatunk ki! Az alkalmazott nem tud közvetlenül hatni a felső vezetésre. Mindenki csak saját környezetében képes érdemben hatni. Onnan tovagyűrűzik. Ha nem változtatok magamon és ezáltal környezetemen, akkor hiába várom, hogy mire a lánc felér a csúcsra, ott minden szép és jó legyen. Nagyban sem fog működni az, amit én kicsiben sem tudok megcsinálni.
Ha gumicukor téglákat adunk az építkezéshez, ne lepődjünk meg, ha dülöngélő gumicukor tákolmányt kapunk. Adj téglát és akkor erős téglavár lesz!
Egy munkahelyi példa
Hadd meséljek el egy esetet, ami talán segít megvilágítani ennek a gyakorlati olvasatát. Hogy miként működtetjük mi a rendszert. A példa igaz történeten alapszik, pár éve történt egy magyarországi cégnél:
A vállalatnál az egyik részleg komoly gondokkal küszködött. A tervezett mérőszámokat távolról sem tudták hozni. Vezetők jöttek-mentek, de nem tudtak érdemi változást elérni. A szükséges folyamat-fejlesztések a komplexitásuk és időigényük miatt nem is kezdődhettek meg. Helyette ígéretesnek beharangozott, de eredménytelen kis hatású projektek voltak a változásra. Ezek érdemi változást nem hoztak, ráadásul közben újabb erőforrásokat igényeltek, tovább rontva a helyzetet. (Eddig a modell ráhúzható a rendszerváltás utáni Magyarországra is, ugye?). A munkahelyen az egyébként rossznak mondott eredményeket is csak jelentős túlórával és nehéz munkával tudták elérni, aminek tetejére jöttek még a javítást célzó, de kudarcra ítélt projektek. A dolgozókat még tovább terhelték, azok egyre elégedetlenebbek voltak. 
Egyre többen mentek el a részlegtől és a maradók pedig motiválatlanok, fáradtak voltak. Hiába tudták, hogy amit a vezetők csinálnak nem lesz jó, hiába szenvedtek tőle maguk is, mégis megcsinálták. Miért? Más- más okból, de volt pár közös jellemző. Mindenki úgy érezte, hogy ő túl kis pont a változáshoz. Féltek felvállalni a saját véleményüket tartva a következményektől. Érezhető volt a feszültség és addig növekedett, mígnem egyre többen kezdtek el a problémáról nyíltan beszélni. Eddig a dolgozók elszigetelt problémás esetekről hallottak, ezért egyéni személyes problémáknak tűntek ezek a helyzetek. De amikor többen is felvállalták a konfliktushelyzetet, akkor valami megváltozott. Kialakult egy légkör, ami egyértelművé tette, hogy nincs tovább így, mert rendszerszintű a probléma, nem egyes személyekkel van gond. A kialakult “forradalmi” helyzet kezelésére a részleg új vezetőt kapott, akinek nem volt más választása, mint a teljes átszervezés és újabb források bevonása. Ekkor már nem működött a “túlórával megoldjuk” módszer, mert nem volt aki túlórázzon. Olyan vezető jött, aki ennek a helyzetnek a kezelésére volt alkalmas és a vezetőségből “hajtotta ki” a szükséges forrásokat az átszervezéshez. A változás végül sikerrel járt. Olyannyira, hogy a dolgozókat elismerték, jutalmazták a sikeres projektért.
Kevesebbet dolgoztak és mégis jutalmat kaptak. Mi kellett ehhez?
A felvállalás. Amíg összeszorított fogakkal, de megcsinálták azt, amit nem tartottak jónak, addig nem volt változás. Sőt, kifejezetten gyengének mondták a részleg teljesítményét, nem volt jutalomkifizetés, csak túlóra és feszültség. Miután felvállalták a problémát, másként kezdtek el viselkedni, új helyzet alakult ki. Ez kényszerítette ki egy olyan vezető megjelenését, aki ezen helyzet kezelésére alkalmas volt. A “majd kihajtom belőlük” módszer már nem működött. Csak olyan valaki volt alkalmas, aki az adott közösség aktuális viselkedéséhez illeszkedő módszereket követett. Így a történetünkben az emberek értelmesebb munkát végeztek, kevesebbet dolgoztak és még elismerés is kaptak.
Csak maguknak köszönhetik. Az évekig tartó értelmetlen áldozatokat is és a változtatást is. Bár a döntéseket a vezető hozta hivatalosan, az irányt a közösség adta meg.
Azt hiszem így lesz ez velünk is. Amíg elfogadjuk és működtetjük a jelenlegi rendszert, bármennyire jogos lenne a változás, az nem történhet meg. Miattunk nem. Amikor viszont úgy döntünk, hogy változtatunk, akkor változás lesz. Miattunk igen. És ebben a megváltozott közegben megjelennek majd, maguktól kiválasztódnak azok az emberek, akik alkalmasak vezetőnek.
És mivel jár ez nekünk?
Felvállalni önmagunkat bizony kockázatokkal járhat. Ám ha nem állunk ki önmagunkért, az is kockázatos. Egyrészt, mert nyilvánvalóan benne ragadunk a kipróbált rossz helyzetben. Ráadásul szép lassan az önértékelésünk elkophat, az élet egyre nehezebbé válik és úgy érezzük, minden ellenünk van. Hogy is lehetne mellettünk, ha nem nyilvánítjuk ki, mit szeretnénk? Tudd, hogy számít amit érzel, mondasz és teszel! Csak az számít.
Ha elfogadjuk a kockázatát annak, amit saját véleményünk vagyis önmagunk felvállalása jelent, akkor egy dolgot már biztosan nyerünk. Az önbecsülést. Lehetnek konfliktusaink, lehet, hogy valaki nem ért majd egyet velünk, de megnyitjuk a lehetőségét annak, hogy olyan változások legyenek, amiket mi szeretnénk látni. Lesz értelme önálló egyéniségünknek és elindul egy felfelé tartó, fejlődő spirál, melyben önképünk és élethelyzetünk egyaránt javul.
Lesznek változások. Vezető is lesz!
További bejegyzések elérhetők a szerzőtől: Papfalvi Gábor
